„Létezik egy olyan szellemiség, amely mintául szolgálhat az ellenállás és a felemelkedés erőinek, s ez nem más, mint a légionárius szellem. Azoknak a hozzáállása. akik képesek voltak a legnehezebb utat választani. akik képesek voltak küzdeni akkor is, ha tudták, hogy a csata fizikailag már elveszett, akik igazolták az ősi monda szavait: »A hűség erősebb a tűznél«, és akiken keresztül érvényre juthatott a tradicionális idea, azaz a becsület és a szégyen iránti érzék - nem pedig a kicsinyes erkölcsökből eredő kicsinyes tettek. Ez az, ami alapvető, egzisztenciális különbséget hoz létre ember és ember között, majdnem úgy, ahogy egyik faj és másik faj között. (…)Ebben a mocskos világban ilyen elvek uralkodnak: »Ki kényszerít rá téged?«, vagy »Előbb jön a gyomor, a bőr (a malaparte-i »bőr«!), és csak utána az erkölcs«, meg »Most nem olyan idők járnak, amikor az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy jellemes legyen«, és végül: »Nekem családom van«. Nekünk azonban határozottan szembe kell tudnunk szállni mindezzel, mondván: »Mi nem cselekedhetünk másként, ez a mi utunk, ilyen a mi lényünk«. Nem az agitátorok és a karrierista politikacsinálók ügyeskedéseivel lehet elérni ma vagy holnap valamiféle pozitív eredményt, hanem a tegnap embereinek, vagy még inkább az új generáció tagjainak természetes tekintélyén és elismerésén keresztül, akik képesek cselekedni, és ez eszméjük garanciája.” (Julius Evola: A légionárius szellem [Orientációk, III. fejezet])
1918. december 1-én elkezdődött az erdélyi magyarság és ezzel együtt egész Erdély tragédiája: a gyulafehérvári román népgyűlésen ekkor mondták ki Erdély és Románia egyesülését és a román hadsereg 1916. után újból átlépte az 1000 éves határt. Ide vezetett a Monarchia nemzetiségeit egymás ellen összeugrasztó nivelláló baloldali sovénnacionalizmus. Az 1920-as szabadkőművesek által meghozott és aláírt trianoni földrablás olyan folyamatokat indított el, amelyek paralizálták Közép-Európát, s a geopolitikai adottságok és szükségszerűségek ellenére egymás ellen fordították a térség nemzeteit, például a románokat és a magyarokat. Trianon máig ható traumája miatt a mind a határon túli, mind a hazai magyarok többsége egyaránt elutasító mindennel szemben, ami román. Természetesen ez az írás nem románista, így nem ismeri el a trianoni határokat sem. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy adott esetben ne ismerjünk el valamilyen értéket csak azért, mert az egy romántól ered. Ezt az értéket pedig a legionarizmus atyjának, Corneliu Zelea Codreanunak (1899. szeptember 13. - 1938. november 30.) szellemiségében fedezhetjük fel, aki, annak ellenére, hogy román a XX. századi jobboldaliság egyik legkiemelkedőbb alakja.
A XX. század első felében a nemzetiszocializmus németországi keletkezése után Európa szerte több helyen alakultak különböző nemzetiszocialista típusú irányulások és mozgalmak, melyek mind valamilyen ideológián alapultak. Ilyen volt például a spanyol falangizmus, a horvát usztasa mozgalom, a magyar hungarizmus, és a szellemiségét tekintve az egyik legjelentősebb; a román legionarizmus. A Corneliu Zelea Codreanu (hívei „Kapitány”-nak hívták) által alapított Mihály Arkangyal Légiója és a Vasgárda mozgalma hazai és nemzetközi (politikailag korrekt…) megítélése egyaránt negatív. Mindenütt sovinisztaként, ultrafasisztaként, illetve magyar- és kisebbségellenesként van beállítva. Ha románellenességről van szó, akkor a hazai jobboldal, a nemzetiek, a liberálisok és a baloldaliak véleménye, álláspontja szinte teljesen megegyezik. Ezen rövid összefoglaló írás célja, hogy eloszlassa a legionarizmusról és a Kapitányról kialakult tévhiteket, s hogy helyette megvilágítsa ideológiájának és mozgalmának valódi arculatát.
Az ortodox Codreanu már fiatal kora óta szigorú aszketikus életet élt, vonzotta a keresztény misztika, katonai iskolába járt, s hamar érdeklődni kezdett a politika iránt. Már 1919-ben a jászvásári egyetemen élénk érdeklődést tanúsított a közélet kérdései iránt, különös tekintettel azok erkölcsi, szellemi alapjaira. Vallásos és hazafias elkötelezettsége korán szembeállította őt mindenféle baloldalisággal, és szilárd meggyőződésévé vált, hogy a zsidóság destruktív szereplője a történelemnek. Úgy vélte, hogy a zsidók a káosz erőit képviselik a kozmosszal szemben, ezért minden elnyomó jellegű hatalom vagy bomlasztó forradalom ezen sötét erők céljait szolgálja. A korszak Romániájában (akárcsak Magyarországon) is probléma a szellemi pályákon dolgozó zsidók aránytalanul nagy száma, s fontosnak tartja a felsőoktatásban történő korlátozásukat. A szociális problémák megoldására szánt programját „keresztény nemzetiszocializmusnak” nevezi (a magyar „változat” alapjai is nagyjából ezzel egy időben jelennek meg). Miután Codreanu társaival együtt számos baloldali, kommunista, és egyéb felforgató tevékenységet végző újság szerkesztőségét megtámadta, illetve számos utcai összecsapásba keveredett, kicsapták az egyetemről, s később társaival együtt bebörtönözte a liberális hatalom. A vâcâresti-i börtönben Codreanut megigézte Szent Mihály arkangyal ikonja. A hozzá intézett fohászai hatására született meg benne a döntés, hogy egy olyan magas szellemiségű, hűséges, bajtársias, aszketikus-harcos, megalkuvást nem ismerő elitet kell létrehozni, amilyet a középkori lovagrendek óta nem találni Európában. A legionarizmus így a börtönben született meg; erre utal a Vasgárda szimbóluma is: az egymást keresztező rácsok. A Mihály Arkangyal Légiója (Legiunea Arhanghelul Mihail) 1927. június 24-én alakult meg. Ez volt az alapja a Vasgárdának (Garda de Fier), a későbbi Legionárius Mozgalomnak (Miscarea Legionarâ), majd ezek politikai képviseletének, a Mindent A Hazáért (Totul Pentru Tara) nevű pártnak. Már a mozgalom megalakulása elején Codreanu ezeket a szavakat mondotta: „Csak azok lépjenek e sorokba, akiknek a hitük határtalan. Akiknek kétségei vannak, azok maradjon kívül.”
A korabeli nemzetiszocialista irányzatok között a legionarizmus volt az, amely leginkább a szellemi szférára helyezte a hangsúlyt. Codreanu szerint míg a nemzetiszocializmus az erőre, a fasizmus pedig a formára, addig a legionarizmus a szellemre összpontosít. Codreanu felülemelkedett a biológiai rasszizmuson, s elsősorban a szellemi tisztaságot tartotta a legfontosabbnak. Ez a vélemény valamilyen szinten rokonságot mutat Julius Evola tradicionális fajelméletével is, aki a hangsúlyt szintén a szellemi és a lelki rasszra fektette. Ebben az értelemben a legionarizmus tehát nem politikai mozgalom, hanem egy szemlélet; szellemi, lelki közösség. Mircea Eliade így ír erről: „A légionarizmus elsősorban spirituális mozgalom, célja egy új ember megteremtése és a nemzet üdvözülésének reménye." A legionarizmus szerint a történelem során kibékíthetetlen ellentétben állt egymással a hatalom és a szabadság princípiuma. A nagy történelmi kataklizmák e két princípium összecsapásaiból fakadtak. Ezt az ellentétet kizárólag a szeretet tudja feloldani. A legionáriusoknak tehát szeretniük kell egymást: szeretettel kell adni a parancsokat, és szeretettel kell teljesíteni őket. A testvéries szeretetet a közös éneklések tudták leginkább erősíteni. Mindenütt, ahol a legionáriusok együtt voltak, hallhatók voltak a mozgalom dalai. „Ott, ahol nincs szeretet, ott nincs légionárius élet. Figyeljük meg egy percre ezt a légionárius életet, és megértik, hogy mi köt össze bennünket önökkel, egyiket a másikkal, nagyokat és kicsiket, szegényeket és gazdagokat, öregeket és fiatalokat.” – jegyzi meg Codreanu a Fegyelem és Szeretet című írásában.
A legionarizmus különös jellegzetessége volt a halottkultusz: a mozgalom mindennapjaiban az ősök, illetve a mozgalom halottai mint élő és segítő erők voltak jelen. A mozgalom lapjának címe - Õsök Földje - is erre utalt. A halál a legionáriusok számára nem volt félelmetes, ellenkezőleg: amikor beléptek a mozgalomba, leszámoltak életükkel. Nem foglalkoztak azzal, hogy harcuk győzelmet vagy bukást hoz e: a hangsúly a szemléleten és a helytálláson volt. „Kezdődő életünket négy irányvonal barázdálta: az Istenben való hit, a küldetésünkben való hit, a köztünk lévő szeretet és az ének. (...) Egy lelki környezetet teremtünk meg, egy erkölcsi közeget, amelyből megszületik, táplálkozik és amelyben felnő a heroikus ember.” - írja Codreanu Mihály Arkangyal Légiója című alapvetésében. A legionáriusok minden pillanatban készek voltak meghalni eszméikért. Jelszavuk is ez volt: „Halálra készen!” Ebből kifolyólag a legionáriusok nem kímélték sem önmagukat, sem ellenségeiket. A spanyol polgárháborúban vas- gárdista önkéntesek is részt vettek; közülük ketten: Ion Mot ,a lelkész és Vasile Marin 1937. január 13-án Majadahondánál hősi halált haltak. Elesésük után Codreanu hazaszállíttatta a holttestüket és hősnek kijáró tiszteletadással temettette el őket. Ezen kívül érdemes megjegyezni, hogy miután 1944. augusztusában a románok elárulták a Tengelyhatalmakat, s sokan a kommunisták oldalára álltak, a helyes oldalon még román legionárius erők is továbbharcoltak a bolsevista sötétség ellen, akik Budapest védői között is megtalálhatók voltak. Codreanu így ír a háborúról, amit csak egy szellemi heroizmussal lehet megnyerni: „A háborúkból azok kerülnek ki győztesen, akik értettek a láthatatlan világ rejtélyes erőinek elővarázsolásához a levegőből, a mennyből, hogy segítséget kapjanak onnan. Ha ezek az erők elővarázsoltakká válnak, segíteni fognak téged, bátorságot adnak, és előidézik győzelmedet. Az ellenségre pánikot és rémületet szórnak, megbénítják aktivitásukat. A győzelmek végül is nem anyagi felkészültségen, s a katonák anyagi erőin múlik, hanem azon, hogy képesek-e spirituális hatalmak segítségét biztosítani.”
A legionarizmus mártír Kapitánya a kozmikus krisztianizmus híve volt, amelyet olyan eszmék és motívumok is befolyásoltak, mint a trák lovashérosz ősi tradíciója, a neolitikus Nagy Istennő és a Világgyermek mítosza, valamint a román folklórban jellegzetes calusar-motívum Männerbund-szerű felevenítése, de a legnagyobb hatással Szent Mihály arkangyal ikonja volt rá, aki már egészen fiatal korában megigézte őt. Mihályt egyes mondákban Kapitánynak is nevezik, aki az Istenhez hűséges angyalok vezére, s, aki kíméletlenül súlyt le a lázadó angyalokra, vagyis a sötétség erőit birtokló gonosz lelkekre. Valószínűleg ezért is hívták Codreanut Kapitánynak a hívei, mert ugyanazt a fényteli erőt látták benne megtestesülni, mint magában az arkangyalban. Codreanu a kommunistákat a lázadó angyalokkal hozta összefüggésbe, ezért a legionáriusok a marxizmus, a korrupció, az erkölcstelenség, a liberalizmus, és a demokratizmus elleni harcukat a Sátán elleni küzdelemként fogták föl. A legionárius mozgalom erkölcsi újjászületést hirdetett, amelynek során a szellemi értékek elsőrendűvé válnak, függetlenül a mindennapok világától. Ezt írja Codreanu: „Azt akarom, hogy olyan legyen az én nemzetem, mint az ég Szent Napja.” A népüket fel akarták emelni egy magasabb szinte, ami a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy egy-egy légionárius csoport bevonult egy-egy faluba, ahol szó nélkül segítettek fát vágni, építeni, stb., majd ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Ez a miszticizmus jellemző volt rájuk, s fontos része volt a mozgalomnak. A legionaristák ezen kívül arra törekedtek, hogy felül emelkedjenek a hétköznapok világán, a polgári életen és magán az egész anyagi világon. Codreanu leírja, hogy amikor a mozgalom megalakult első gondolatuk az volt, hogy levelet írjanak valakinek, és akkor jöttek rá, hogy olyan szegények, hogy annyi pénzük sincs, hogy feladjanak egy levelet. Ők azonban így nincstelenül is nekivágtak a világnak, zarándok módjára vándorolva és énekelve a sáros román tájon keresztül, jelezve, hogy ők nem élnek a pénz (az aranyborjú) rabságában, amely a modern korban rabságba döntötte a világot. Hanem szellemi heroizmusukkal és lelkesedésükkel levetették magukról a pénz bilincseit, és ők szereztek hatalmat az anyagi világ felett, úgy hogy az anyagi világ létét soha nem tagadták, tehát nem estek a szubjektív idealizmus csapdájába.
Mircea Eliade leírja, hogy a legionárius mozgalom spirituális céljai között van a bátorítás és, hogy mindenekelőtt a szabadságon alapul. A Légió szerint a szabadság megvalósítására képtelen egy pusztán materialista egyén, aki tagadja mindennemű transzcendentális sík létezését. Egy marxista vagy egy liberális tehát nevezheti magát szabadnak, de ettől még nem lesz az, mert a szabadosság és az anarchia nem azonos a szabadsággal. A légionárius miután képes elszakadni szellemileg az összes biológiai determinizmustól (halálfélelem, szenvedés, stb.) és gazdasági rablánctól (félelem az utcára kerüléstől), abban a pillanatban az összes félelem és kisebbségrendűségi komplexus, mint egy varázslat eltűnik és így szabaddá válik. Eszerint, aki belép a Légióba olyannyira szabadnak tudhatja magát, hogy már a halál sem félemlíti meg. Egy hősi halált halt legionárius ezt a vallomást tette halála bekövetkezte előtt: „Aki képes meghalni, soha nem lesz rabszolga.” Ha már a halál gondolatával is kibékültél csak, akkor leszel képes arra, hogy igazán megérintsd a legteljesebb szabadságot. A mozgalomban fontos szerepe volt a vidéknek is, hiszen a legináriusok úgy tartották, hogy a természeti környezetben eltöltött idő, amit gyakran egyedül töltöttek el, a legtökéletesebb lelki gyógymód, a legmegfelelőbb adottság a spirituális önmegvalósításra és önmaguk megacélozására. A politikai szférára visszatérve meg kell jegyeznünk azt is, hogy bár a Légió és a Vasgárda az események síkján eltért a hagyományos jobboldali monarchizmustól, de lényegében monarchista álláspontú és a princípiumok szintjén is lojális maradt: „A népet nem vezetheti a saját akarata: a demokrácia. Sem egy személy akarata: a diktatúra. A népet a törvények vezetik. A törvényeket pedig a nemzet elitje szabja meg. (...) A nemzet élén az elit fölött áll a monarchia. Nem minden uralkodó volt jó, de a monarchia rendszere mindig jó volt.”
Sajnos tény, hogy a Vasgárdába sok nem odaillő, tisztességtelen vagy megbízhatatlan személy is belépett, és a mozgalom emberei által viselt zöld ing gyakran még a füstös kocsmákban is feltűnt (de éppen Codreanu volt az, aki neheztelt amiatt, hogy túl könnyen felvesznek bárkit a mozgalom soraiba, és ezáltal elveszíti elit jellegét). Ezen tény is közrejátszott abban, hogy magyarellenes atrocitások is történtek, de ezek többsége Codreanu halála, és Észak-Erdély visszacsatolása (1940) után; ekkortól fogva sokkal inkább vulgárnacionalista és soviniszta irányba mozdult el, aminek – a közös kormányzás után az egész mozgalomnak – Ion Antonescu marsall vetett véget. Gyakori, hogy az ún. „nemzeti” médiumok, szervezetek össze szokták mosni a Vasgárdát a háború után magyarok százait legyilkoló Maniu-gárdával, pedig ennek semmi alapja nincs. Ezek nem Codreanu vezetése alatt történtek, s nem a legionaristák követték el őket. Meg kell jegyezni, hogy Codreanu írásaiban és más legionárius alapvetésekben sem találni egyetlen sort sem az erdélyi magyarságról. Ellentétben a mai, baloldali meghatározottságú, magyarfóbiás román sovinisztákkal, a legionáriusok számára nem létezett "magyarkérdés". Codreanu és követői a nemzetközi zsidóságot tartották ellenségüknek. Codreanu ráadásul jó baráti kapcsolatot tartott fent a magyar nemzetiszocializmus megteremtőjével, Szálasi Ferenccel, s levelezésükből egyértelműen kitűnik, hogy Codreanu elítélte a trianoni diktátumot, sőt! Szálasi Munkaállamának katonai segítségét - melyet egy esetleges dél-dobrudzsai román bevonuláshoz kért - Erdély Magyarországhoz csatolásával honorálta volna. A két nemzetiszocialista vezetõ igazi jóbarátok voltak, és nyoma sem volt román- vagy magyarkérdésnek kettejük között, mivel mindketten tisztában voltak a ténnyel, hogy egy nemzetiszocialista új Európában a népek békés együttélését csakis azok teljes kulturális-politikai-gazdasági függetlensége garantálhatja.
A legionárius mozgalmat olyan gondolkodók is elismerték és támogatták, mint Mircea Eliade, a világhírű vallásfilozófus, Émile Cioran vagy az olasz Julius Evola, aki a legjelentősebb XX. századi tradicionalista filozófus. Az állami üldöztetés ellenére a Vasgárda, illetve a Mindent A Hazáért párt népszerűsége nőtt. Codreanu parlamenti képviselőként 1937-ben így beszélt: „Ellene vagyok a nagy nyugati demokráciáknak; ellene vagyok a kisantantnak; ellene vagyok a balkáni antantnak; (...) Az én román külpolitikám Róma és Berlin, mint a nemzetek forradalmának államai oldalán áll, szemben a bolsevizmussal.” Ez a szemlélet sok ellenséget szerzett Codreanunak és mozgalmának. A liberális Románia szórta a börtönéveket a legionáriusokra - mindhiába. Így hát Codreanut vették célba: ismét letartóztatták, és 1938. november 30-án, miközben egyik börtönből a másikba szállították, a hatóság emberei Bukarestben meggyilkolták. Bár ma is vannak olyan szervezetek (mint pl. a Noua Dreapta), amik a Légió eszmeiségét vallják magukénak, azonban ezek a szervezetek nem sokat, vagy szinte semmit nem őriztek meg a légionárius szellemiségből, ehelyett a durva magyarellenes sovinizmusban élik ki magukat. Ezeknek az identitásukat kereső fiataloknak láttán a Kapitány forog a sírjában… Magyarként nyilvánvalóan nem követjük a Vasgárdát. De jobboldaliként még akkor is elismerjük a legionarizmus értékeit: a szellemi orientációt és a helytállásra törekvést, ha egyébként bizonyos elvekben nem is érthetünk vele egyet. Zárásként pedig álljon itt egy idézet Szálasi Ferenc börtönnaplójából: „Ha a letűnő rendszer már nem tudja megakadályozni a fejlődést jelentő új rendszer uralomra jutását, mint végső eszköz: a gyilokhoz fordul és az új eszme apostolait halomra gyilkoltatja: ezzel szentté teszi az új eszme harcát és halhatatlanná azokat akiket legyilkoltatott. Codreanu és társai és a többi nemzetek többi fiai is mindenkorra halhatatlanok maradnak nemzetük számára.”
Felhasznált irodalom:
- A Tollas Gárda, Corneliu Codreanu, Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constantin Noica és Vasile Lovinescu írásai; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2001.
- Ágoston Balázs: Szellem és heroizmus; Magyar Demokrata, 2003. január 16.
1918. december 1-én elkezdődött az erdélyi magyarság és ezzel együtt egész Erdély tragédiája: a gyulafehérvári román népgyűlésen ekkor mondták ki Erdély és Románia egyesülését és a román hadsereg 1916. után újból átlépte az 1000 éves határt. Ide vezetett a Monarchia nemzetiségeit egymás ellen összeugrasztó nivelláló baloldali sovénnacionalizmus. Az 1920-as szabadkőművesek által meghozott és aláírt trianoni földrablás olyan folyamatokat indított el, amelyek paralizálták Közép-Európát, s a geopolitikai adottságok és szükségszerűségek ellenére egymás ellen fordították a térség nemzeteit, például a románokat és a magyarokat. Trianon máig ható traumája miatt a mind a határon túli, mind a hazai magyarok többsége egyaránt elutasító mindennel szemben, ami román. Természetesen ez az írás nem románista, így nem ismeri el a trianoni határokat sem. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy adott esetben ne ismerjünk el valamilyen értéket csak azért, mert az egy romántól ered. Ezt az értéket pedig a legionarizmus atyjának, Corneliu Zelea Codreanunak (1899. szeptember 13. - 1938. november 30.) szellemiségében fedezhetjük fel, aki, annak ellenére, hogy román a XX. századi jobboldaliság egyik legkiemelkedőbb alakja.
A XX. század első felében a nemzetiszocializmus németországi keletkezése után Európa szerte több helyen alakultak különböző nemzetiszocialista típusú irányulások és mozgalmak, melyek mind valamilyen ideológián alapultak. Ilyen volt például a spanyol falangizmus, a horvát usztasa mozgalom, a magyar hungarizmus, és a szellemiségét tekintve az egyik legjelentősebb; a román legionarizmus. A Corneliu Zelea Codreanu (hívei „Kapitány”-nak hívták) által alapított Mihály Arkangyal Légiója és a Vasgárda mozgalma hazai és nemzetközi (politikailag korrekt…) megítélése egyaránt negatív. Mindenütt sovinisztaként, ultrafasisztaként, illetve magyar- és kisebbségellenesként van beállítva. Ha románellenességről van szó, akkor a hazai jobboldal, a nemzetiek, a liberálisok és a baloldaliak véleménye, álláspontja szinte teljesen megegyezik. Ezen rövid összefoglaló írás célja, hogy eloszlassa a legionarizmusról és a Kapitányról kialakult tévhiteket, s hogy helyette megvilágítsa ideológiájának és mozgalmának valódi arculatát.
Az ortodox Codreanu már fiatal kora óta szigorú aszketikus életet élt, vonzotta a keresztény misztika, katonai iskolába járt, s hamar érdeklődni kezdett a politika iránt. Már 1919-ben a jászvásári egyetemen élénk érdeklődést tanúsított a közélet kérdései iránt, különös tekintettel azok erkölcsi, szellemi alapjaira. Vallásos és hazafias elkötelezettsége korán szembeállította őt mindenféle baloldalisággal, és szilárd meggyőződésévé vált, hogy a zsidóság destruktív szereplője a történelemnek. Úgy vélte, hogy a zsidók a káosz erőit képviselik a kozmosszal szemben, ezért minden elnyomó jellegű hatalom vagy bomlasztó forradalom ezen sötét erők céljait szolgálja. A korszak Romániájában (akárcsak Magyarországon) is probléma a szellemi pályákon dolgozó zsidók aránytalanul nagy száma, s fontosnak tartja a felsőoktatásban történő korlátozásukat. A szociális problémák megoldására szánt programját „keresztény nemzetiszocializmusnak” nevezi (a magyar „változat” alapjai is nagyjából ezzel egy időben jelennek meg). Miután Codreanu társaival együtt számos baloldali, kommunista, és egyéb felforgató tevékenységet végző újság szerkesztőségét megtámadta, illetve számos utcai összecsapásba keveredett, kicsapták az egyetemről, s később társaival együtt bebörtönözte a liberális hatalom. A vâcâresti-i börtönben Codreanut megigézte Szent Mihály arkangyal ikonja. A hozzá intézett fohászai hatására született meg benne a döntés, hogy egy olyan magas szellemiségű, hűséges, bajtársias, aszketikus-harcos, megalkuvást nem ismerő elitet kell létrehozni, amilyet a középkori lovagrendek óta nem találni Európában. A legionarizmus így a börtönben született meg; erre utal a Vasgárda szimbóluma is: az egymást keresztező rácsok. A Mihály Arkangyal Légiója (Legiunea Arhanghelul Mihail) 1927. június 24-én alakult meg. Ez volt az alapja a Vasgárdának (Garda de Fier), a későbbi Legionárius Mozgalomnak (Miscarea Legionarâ), majd ezek politikai képviseletének, a Mindent A Hazáért (Totul Pentru Tara) nevű pártnak. Már a mozgalom megalakulása elején Codreanu ezeket a szavakat mondotta: „Csak azok lépjenek e sorokba, akiknek a hitük határtalan. Akiknek kétségei vannak, azok maradjon kívül.”
A korabeli nemzetiszocialista irányzatok között a legionarizmus volt az, amely leginkább a szellemi szférára helyezte a hangsúlyt. Codreanu szerint míg a nemzetiszocializmus az erőre, a fasizmus pedig a formára, addig a legionarizmus a szellemre összpontosít. Codreanu felülemelkedett a biológiai rasszizmuson, s elsősorban a szellemi tisztaságot tartotta a legfontosabbnak. Ez a vélemény valamilyen szinten rokonságot mutat Julius Evola tradicionális fajelméletével is, aki a hangsúlyt szintén a szellemi és a lelki rasszra fektette. Ebben az értelemben a legionarizmus tehát nem politikai mozgalom, hanem egy szemlélet; szellemi, lelki közösség. Mircea Eliade így ír erről: „A légionarizmus elsősorban spirituális mozgalom, célja egy új ember megteremtése és a nemzet üdvözülésének reménye." A legionarizmus szerint a történelem során kibékíthetetlen ellentétben állt egymással a hatalom és a szabadság princípiuma. A nagy történelmi kataklizmák e két princípium összecsapásaiból fakadtak. Ezt az ellentétet kizárólag a szeretet tudja feloldani. A legionáriusoknak tehát szeretniük kell egymást: szeretettel kell adni a parancsokat, és szeretettel kell teljesíteni őket. A testvéries szeretetet a közös éneklések tudták leginkább erősíteni. Mindenütt, ahol a legionáriusok együtt voltak, hallhatók voltak a mozgalom dalai. „Ott, ahol nincs szeretet, ott nincs légionárius élet. Figyeljük meg egy percre ezt a légionárius életet, és megértik, hogy mi köt össze bennünket önökkel, egyiket a másikkal, nagyokat és kicsiket, szegényeket és gazdagokat, öregeket és fiatalokat.” – jegyzi meg Codreanu a Fegyelem és Szeretet című írásában.
A legionarizmus különös jellegzetessége volt a halottkultusz: a mozgalom mindennapjaiban az ősök, illetve a mozgalom halottai mint élő és segítő erők voltak jelen. A mozgalom lapjának címe - Õsök Földje - is erre utalt. A halál a legionáriusok számára nem volt félelmetes, ellenkezőleg: amikor beléptek a mozgalomba, leszámoltak életükkel. Nem foglalkoztak azzal, hogy harcuk győzelmet vagy bukást hoz e: a hangsúly a szemléleten és a helytálláson volt. „Kezdődő életünket négy irányvonal barázdálta: az Istenben való hit, a küldetésünkben való hit, a köztünk lévő szeretet és az ének. (...) Egy lelki környezetet teremtünk meg, egy erkölcsi közeget, amelyből megszületik, táplálkozik és amelyben felnő a heroikus ember.” - írja Codreanu Mihály Arkangyal Légiója című alapvetésében. A legionáriusok minden pillanatban készek voltak meghalni eszméikért. Jelszavuk is ez volt: „Halálra készen!” Ebből kifolyólag a legionáriusok nem kímélték sem önmagukat, sem ellenségeiket. A spanyol polgárháborúban vas- gárdista önkéntesek is részt vettek; közülük ketten: Ion Mot ,a lelkész és Vasile Marin 1937. január 13-án Majadahondánál hősi halált haltak. Elesésük után Codreanu hazaszállíttatta a holttestüket és hősnek kijáró tiszteletadással temettette el őket. Ezen kívül érdemes megjegyezni, hogy miután 1944. augusztusában a románok elárulták a Tengelyhatalmakat, s sokan a kommunisták oldalára álltak, a helyes oldalon még román legionárius erők is továbbharcoltak a bolsevista sötétség ellen, akik Budapest védői között is megtalálhatók voltak. Codreanu így ír a háborúról, amit csak egy szellemi heroizmussal lehet megnyerni: „A háborúkból azok kerülnek ki győztesen, akik értettek a láthatatlan világ rejtélyes erőinek elővarázsolásához a levegőből, a mennyből, hogy segítséget kapjanak onnan. Ha ezek az erők elővarázsoltakká válnak, segíteni fognak téged, bátorságot adnak, és előidézik győzelmedet. Az ellenségre pánikot és rémületet szórnak, megbénítják aktivitásukat. A győzelmek végül is nem anyagi felkészültségen, s a katonák anyagi erőin múlik, hanem azon, hogy képesek-e spirituális hatalmak segítségét biztosítani.”
A legionarizmus mártír Kapitánya a kozmikus krisztianizmus híve volt, amelyet olyan eszmék és motívumok is befolyásoltak, mint a trák lovashérosz ősi tradíciója, a neolitikus Nagy Istennő és a Világgyermek mítosza, valamint a román folklórban jellegzetes calusar-motívum Männerbund-szerű felevenítése, de a legnagyobb hatással Szent Mihály arkangyal ikonja volt rá, aki már egészen fiatal korában megigézte őt. Mihályt egyes mondákban Kapitánynak is nevezik, aki az Istenhez hűséges angyalok vezére, s, aki kíméletlenül súlyt le a lázadó angyalokra, vagyis a sötétség erőit birtokló gonosz lelkekre. Valószínűleg ezért is hívták Codreanut Kapitánynak a hívei, mert ugyanazt a fényteli erőt látták benne megtestesülni, mint magában az arkangyalban. Codreanu a kommunistákat a lázadó angyalokkal hozta összefüggésbe, ezért a legionáriusok a marxizmus, a korrupció, az erkölcstelenség, a liberalizmus, és a demokratizmus elleni harcukat a Sátán elleni küzdelemként fogták föl. A legionárius mozgalom erkölcsi újjászületést hirdetett, amelynek során a szellemi értékek elsőrendűvé válnak, függetlenül a mindennapok világától. Ezt írja Codreanu: „Azt akarom, hogy olyan legyen az én nemzetem, mint az ég Szent Napja.” A népüket fel akarták emelni egy magasabb szinte, ami a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy egy-egy légionárius csoport bevonult egy-egy faluba, ahol szó nélkül segítettek fát vágni, építeni, stb., majd ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Ez a miszticizmus jellemző volt rájuk, s fontos része volt a mozgalomnak. A legionaristák ezen kívül arra törekedtek, hogy felül emelkedjenek a hétköznapok világán, a polgári életen és magán az egész anyagi világon. Codreanu leírja, hogy amikor a mozgalom megalakult első gondolatuk az volt, hogy levelet írjanak valakinek, és akkor jöttek rá, hogy olyan szegények, hogy annyi pénzük sincs, hogy feladjanak egy levelet. Ők azonban így nincstelenül is nekivágtak a világnak, zarándok módjára vándorolva és énekelve a sáros román tájon keresztül, jelezve, hogy ők nem élnek a pénz (az aranyborjú) rabságában, amely a modern korban rabságba döntötte a világot. Hanem szellemi heroizmusukkal és lelkesedésükkel levetették magukról a pénz bilincseit, és ők szereztek hatalmat az anyagi világ felett, úgy hogy az anyagi világ létét soha nem tagadták, tehát nem estek a szubjektív idealizmus csapdájába.
Mircea Eliade leírja, hogy a legionárius mozgalom spirituális céljai között van a bátorítás és, hogy mindenekelőtt a szabadságon alapul. A Légió szerint a szabadság megvalósítására képtelen egy pusztán materialista egyén, aki tagadja mindennemű transzcendentális sík létezését. Egy marxista vagy egy liberális tehát nevezheti magát szabadnak, de ettől még nem lesz az, mert a szabadosság és az anarchia nem azonos a szabadsággal. A légionárius miután képes elszakadni szellemileg az összes biológiai determinizmustól (halálfélelem, szenvedés, stb.) és gazdasági rablánctól (félelem az utcára kerüléstől), abban a pillanatban az összes félelem és kisebbségrendűségi komplexus, mint egy varázslat eltűnik és így szabaddá válik. Eszerint, aki belép a Légióba olyannyira szabadnak tudhatja magát, hogy már a halál sem félemlíti meg. Egy hősi halált halt legionárius ezt a vallomást tette halála bekövetkezte előtt: „Aki képes meghalni, soha nem lesz rabszolga.” Ha már a halál gondolatával is kibékültél csak, akkor leszel képes arra, hogy igazán megérintsd a legteljesebb szabadságot. A mozgalomban fontos szerepe volt a vidéknek is, hiszen a legináriusok úgy tartották, hogy a természeti környezetben eltöltött idő, amit gyakran egyedül töltöttek el, a legtökéletesebb lelki gyógymód, a legmegfelelőbb adottság a spirituális önmegvalósításra és önmaguk megacélozására. A politikai szférára visszatérve meg kell jegyeznünk azt is, hogy bár a Légió és a Vasgárda az események síkján eltért a hagyományos jobboldali monarchizmustól, de lényegében monarchista álláspontú és a princípiumok szintjén is lojális maradt: „A népet nem vezetheti a saját akarata: a demokrácia. Sem egy személy akarata: a diktatúra. A népet a törvények vezetik. A törvényeket pedig a nemzet elitje szabja meg. (...) A nemzet élén az elit fölött áll a monarchia. Nem minden uralkodó volt jó, de a monarchia rendszere mindig jó volt.”
Sajnos tény, hogy a Vasgárdába sok nem odaillő, tisztességtelen vagy megbízhatatlan személy is belépett, és a mozgalom emberei által viselt zöld ing gyakran még a füstös kocsmákban is feltűnt (de éppen Codreanu volt az, aki neheztelt amiatt, hogy túl könnyen felvesznek bárkit a mozgalom soraiba, és ezáltal elveszíti elit jellegét). Ezen tény is közrejátszott abban, hogy magyarellenes atrocitások is történtek, de ezek többsége Codreanu halála, és Észak-Erdély visszacsatolása (1940) után; ekkortól fogva sokkal inkább vulgárnacionalista és soviniszta irányba mozdult el, aminek – a közös kormányzás után az egész mozgalomnak – Ion Antonescu marsall vetett véget. Gyakori, hogy az ún. „nemzeti” médiumok, szervezetek össze szokták mosni a Vasgárdát a háború után magyarok százait legyilkoló Maniu-gárdával, pedig ennek semmi alapja nincs. Ezek nem Codreanu vezetése alatt történtek, s nem a legionaristák követték el őket. Meg kell jegyezni, hogy Codreanu írásaiban és más legionárius alapvetésekben sem találni egyetlen sort sem az erdélyi magyarságról. Ellentétben a mai, baloldali meghatározottságú, magyarfóbiás román sovinisztákkal, a legionáriusok számára nem létezett "magyarkérdés". Codreanu és követői a nemzetközi zsidóságot tartották ellenségüknek. Codreanu ráadásul jó baráti kapcsolatot tartott fent a magyar nemzetiszocializmus megteremtőjével, Szálasi Ferenccel, s levelezésükből egyértelműen kitűnik, hogy Codreanu elítélte a trianoni diktátumot, sőt! Szálasi Munkaállamának katonai segítségét - melyet egy esetleges dél-dobrudzsai román bevonuláshoz kért - Erdély Magyarországhoz csatolásával honorálta volna. A két nemzetiszocialista vezetõ igazi jóbarátok voltak, és nyoma sem volt román- vagy magyarkérdésnek kettejük között, mivel mindketten tisztában voltak a ténnyel, hogy egy nemzetiszocialista új Európában a népek békés együttélését csakis azok teljes kulturális-politikai-gazdasági függetlensége garantálhatja.
A legionárius mozgalmat olyan gondolkodók is elismerték és támogatták, mint Mircea Eliade, a világhírű vallásfilozófus, Émile Cioran vagy az olasz Julius Evola, aki a legjelentősebb XX. századi tradicionalista filozófus. Az állami üldöztetés ellenére a Vasgárda, illetve a Mindent A Hazáért párt népszerűsége nőtt. Codreanu parlamenti képviselőként 1937-ben így beszélt: „Ellene vagyok a nagy nyugati demokráciáknak; ellene vagyok a kisantantnak; ellene vagyok a balkáni antantnak; (...) Az én román külpolitikám Róma és Berlin, mint a nemzetek forradalmának államai oldalán áll, szemben a bolsevizmussal.” Ez a szemlélet sok ellenséget szerzett Codreanunak és mozgalmának. A liberális Románia szórta a börtönéveket a legionáriusokra - mindhiába. Így hát Codreanut vették célba: ismét letartóztatták, és 1938. november 30-án, miközben egyik börtönből a másikba szállították, a hatóság emberei Bukarestben meggyilkolták. Bár ma is vannak olyan szervezetek (mint pl. a Noua Dreapta), amik a Légió eszmeiségét vallják magukénak, azonban ezek a szervezetek nem sokat, vagy szinte semmit nem őriztek meg a légionárius szellemiségből, ehelyett a durva magyarellenes sovinizmusban élik ki magukat. Ezeknek az identitásukat kereső fiataloknak láttán a Kapitány forog a sírjában… Magyarként nyilvánvalóan nem követjük a Vasgárdát. De jobboldaliként még akkor is elismerjük a legionarizmus értékeit: a szellemi orientációt és a helytállásra törekvést, ha egyébként bizonyos elvekben nem is érthetünk vele egyet. Zárásként pedig álljon itt egy idézet Szálasi Ferenc börtönnaplójából: „Ha a letűnő rendszer már nem tudja megakadályozni a fejlődést jelentő új rendszer uralomra jutását, mint végső eszköz: a gyilokhoz fordul és az új eszme apostolait halomra gyilkoltatja: ezzel szentté teszi az új eszme harcát és halhatatlanná azokat akiket legyilkoltatott. Codreanu és társai és a többi nemzetek többi fiai is mindenkorra halhatatlanok maradnak nemzetük számára.”
Felhasznált irodalom:
- A Tollas Gárda, Corneliu Codreanu, Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constantin Noica és Vasile Lovinescu írásai; Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2001.
- Ágoston Balázs: Szellem és heroizmus; Magyar Demokrata, 2003. január 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése